hogy nem tudja egy férfi megnevelni a feleségét?

 A lány egész életében végestelen-végig arról álmodozott, hogy majd egyszer, egy nyugodt nyári napon, amikor senkit semmilyen vágy nem hevít, de azért szenvedélyes lesz és mindenki megfelelően felöltözik, na nem túl elegánsan, de csinosan, és praktikusan. Ugyanakkor őt nem túlöltözve. Szóval azon a napon, egy kis zene is kell, ami persze nem a luxus érzetet igazolja, hanem csak halkan szól a New York-i punk rock a lejátszóból, és amikor az utolsó ütemet is leütötte Tommy Ramone, akkor ott fog állni ő is, és ezen a fülledt nyári napon elérheti álmai netovábbját, férjhez megy.

Végül nem mentek nászútra. Pedig a kedves kollégák, meglepték őket egy párizsi csoda úttal, ami képes minden nő romantikus, giccses álmát kielégíteni. De ők nem mentek, mert a férfinak nem volt hozzá kedve.

Azóta sokszor hallom, ahogy a nő rohan ki a lépcsőházba, és zokog a folyosón a liftnél. Hallom, ahogy kettővel feljebb várom a liftet. Fel-le szaladgál az emeletek között, mint, aki nem tudja eldönteni, hogy melyik emeletre akar menni. Zavartan rohangál, majd csapódik a lift ajtó a szomszéd kettővel lejjebb ordít, miközben pontosan hallja a nyöszörgő visszafojtott sírás kiszűrődő visszhangját a lépcsőházban, de nem érdekli. Dörömböl a lift ajtón.

Egyszer csak kattan a zár, csapódik az ajtó, és erős léptekkel valaki megáll mellette, ketten mennek tovább. A nőnek a simára kopott padlókövön, úgy csúszik végig a cipője talpa, mintha egy gyermek csúszkálna kora télen az első befagyott pocsolyán.

FORRÁS: http://www.ca-chambery.justice.fr/index.php?rubrique=12806

Nem kiabál, egy szót sem szól, csak némán tűri, ahogy betuszkolja férje az ajtón, és újra jól helybenhagyja. Néma csend van a lakásban, nem szól senki, csak a halk dulakodást hallani, ami néha a nyitott ablakomon beszűrődik. Másnap szembejön a férfi a lépcsőn felfelé. Arcán sem szégyenérzet, sem más nem látszik. Hiszen gondolhatja, hogy mindenki hallotta, amit tesz. A nő fel sem néz, egy cseppet sem hasonlít arra a cserfes, fiatal lányra, aki akkor szokott lenni, amikor a délutáni lopott kávénkat isszuk itt nálam, miközben ő aggódva nézi az ajtót, hogy mikor jön le érte. Csak egy pillantás volt, amikor tegnap rám nézett, láttam a szemében a félelemet.

Aztán egy hónap múlva elköltöztek. Úgy mentek el, mintha sohasem lettek volna. Csak egy mondatot kaptam el a bejáratnál, amikor férfi apja odaszólt,

fiam, hogy nem tudja megnevelni egy férfi a feleségét?

Azóta semmit nem tudok a lányról. Minden nap gondolok rá, hogy tehettem volna valamit. Valamit, hogy ne úgy hajtsa álomra a fejét, hogy retteg. Ne úgy kelljen fel, hogy a félelemtől kisírt szemét látja vissza a tükörben. De nem tettem, mert féltem. Féltem, hogy túl intim helyzetbe csöppenek, annyira intimbe, ahová már nem szabad belépnem.

Nem tettem semmit.