Holtomiglan, holtodiglan?

Kereshetünk hibát a mások által kreált elvárásokban, vagy  a saját magunk által felállított teljesíthetetlen célokban.  Ha nincs pasid vénlány maradsz, ha lesz pasid, miért nem mész hozzá? Ha már hozzámentél, miért nincs még gyereketek, és ha már van egy, mikor lesz a következő? Ha ez is meg van, akkor már másik férfi kell, mert időd sincs rá, kedved sincs hozzá, energiád pedig végképp..

A mi példás ütemű fejlődésünk, kétségbevonhatatlan bizonyítékaként, hazánkban az az elfogadott módszer, hogy ha egy házasság megromlott, azt fel kell bontani. Ez a konfliktuskezelésnek az elterjedt formája.

Majd lesz másik, hiszen nem a problémát oldjuk meg, inkább keresünk egy jobbat. És ha találunk egy jobbnak tűnő megoldást, akkor a régit eldobjuk.

Ha a párok néhány nemzedékkel ezelőtt igent mondtak, fogadalmuk sírig szólt, ez volt a társadalmi elvárás, persze a gazdasági kényszer is kitartásra ösztönözte őket, még ha nem is éltek szerelemben. Igaz, gazdasági kényszer ma is van, de „a válás, mint intézmény a társadalom tudatába annyira beépült és olyannyira elfogadott lett az évtizedek során, amin sajnos nem hiszem, hogy bármilyen módszerrel változtatni lehet.” 

Megváltoztak az együttélés szabályai és feltételei. Még az olyan mélyen vallásos országokban is, ahol a házasság intézménye vallási tradíciókkal rendelkező Lengyelországban, Spanyolországban vagy Olaszországban is folyamatosan emelkedik, ez azt jelzi, hogy egy kulturális változás is végbement, tehát a házassági intézmény szerepe és megítélése is változott.

Léteznek olyan országok, mint például Amerika, ahol több államban nem lehet elválni anélkül, hogy a házaspár nem vesz részt előtte ingyenes pszichológiai tanácsadáson, családterápián. A tapasztalat pedig az, hogy ott tíz házasságból hat megmenekül. Magyarországon nincs lehetőség arra, hogy valaki az állam pénzén mentse a házasságát. A válás előtti békéltetés intézménye már nem létezik és amíg volt,  inkább formaság volt.

Úgy kezdtem, hogy egyes társadalmi elvárások azt diktálhatják, (kivétel lehet a megrögzött agglegények és az örök szinglik. Szóval, akik sosem szülnek gyermeket, és sosem tudják meg milyen lehet igazán felelősséget vállalni valakiért, aki tőled függ.) hogy egy bizonyos kor felett elvárás, vagy kell választani.

Persze a választás szabadsága megadatik, ha szerencsés országba, vagy családba születünk. De még ez sem garancia arra, hogy jól választunk. Mert ugye mitől választ valaki jól? Hiszen a házasságkötésben, párválasztásban a legfontosabb lenne a boldogság, és a szerelem.

Kevéssé fontosak a gazdasági megfontolások, és ha valaki szerelmes, nem minden esetben tud objektíven gondolkozni. Sőt...

Tehát a legfontosabb a boldogság, és kevéssé dominálnak a gazdasági megfontolások?

Lehet, de ha eljátszanánk a gondolattal, hogy két szerelem egyenlő érzésekkel lenne átitatva, kétlem, hogy van olyan ember, aki két szerelem közül, a rosszabb anyagi helyzetben lévő szerelmet választaná.

Elgondolkodtató az is, hogy előbb-utóbb mindenki megunja, kiszeret, csalódik, megbocsát, vagy nem. Szóval előbb-utóbb minden kapcsolat kiéghet, ha nem vigyázunk rá, és mi magyarok szeretünk válni. Mivel, ha valami elromlik, akkor csak kis részben próbáljuk megoldani, és használni a párterápiát, merthogy az is van, és az esetek többségében inkább elválunk. Ha a statisztikáknak lehet hinni, Magyarországon száz házasságból hatvan válással végződik. Egészen jó esélyek..

Tehát következzen néhány felvetés, tény, ami csak a statisztikákat növelheti.

Egy nőnél egy bizonyos idő után ketyeg a biológiai óra, és igazodva az imént említett társadalmi elvárásokhoz miszerint, neked sem legyen jobb, mint nekem. Nem kérdés, hogy ezután még a legmegrögzöttebb szingli fejében is megfogalmazódik a gondolat, hogy ha neki van gyermeke, nekem miért nincs, nekem is kell. Hiába így vannak bekötve a nők. Ezért gyorsan leakasztom a szögről Józsit, akit nem is ismerek, de még szeretni sem szeretem, de elmondhatom, hogy meg tudok felelni ezeknek a társadalmi elvárásoknak. Ezek után a nagy társadalmi tömeget csámcsoghatnak azon, hogy neki sem jobb mint másnak.

Természetesen hozzá tartozik az is, hogy van egy társadalmi sztereotípia: Ha egy nő terhes, otthon van, köti a baba ruhát, és ez neki elégnek kell, hogy legyen. Ez persze nagyon sarkítva, de igaz lehet. És az is kérdés, hogy hogyan kezel egy férfi egy ilyen helyzetet, ez már a magával hozott mintától is függ. Vagy épp ellenkezőleg.

Léteznek üdítő kivételek.

Az ok nyilván nem az intelligencia hiányában rejlik, hiszen a válások esetében nem lehet azt mondani, hogy a kevésbé intelligens emberek válnak csak el.

Persze meg kell vizsgálni a másik oldalt is. Az férfi reggeltől estig dolgozik a munkahelyén és csak arra vágyik, hogy munka után csendben leüljön és megnézze a kedvenc focimeccsét, ezzel szemben, miután haza ért nem talál mást, csak egy elnyűtt nőt, aki alig várja, hogy fél óra szünetet kibekkelve, áttolja a két gyermekét a férjének, hogy némi levegőhöz jusson. A férj nem érti, hogy miben lehet elfáradni itthon? És visszatolja a problémát.

Egy másik lehetséges ok, hogy a nagy egyenjogúságot diktáló társadalmunkban, ahol a nők superwoman-ként próbálnak megfelelni a munkahelyükön, két gyermekkel, háztartásban, és még ki tudja miben? Természetesen a párunkra egyre kevesebb időnk marad, és egyre ritkábban figyelünk oda magunkra is, egyre kevesebb időt szentelünk a közös dolgokra. Hiszen beszippant a gépezet. És ha már beszippantott, akkor életbe lép a cikk elején feltüntetett megoldás. Ha már elromlott eldobom, majd lesz másik.

És itt kanyarodjunk vissza, ahhoz a kérdéshez, hogy miért kell megfelelni ezeknek az elvárásoknak? És kik generálják ezeket az elvárásokat? És miért?

Azok, akik már beleestek a saját maguk által kreált szakadékba? Mely megoldhatatlanul cincálja életüket, és ne adj Isten közös gyermekük életét is? Vagy csak egyszerűen egyedül maradt csalódott, megkeseredett emberek, akiknek már nincs idejük, energiájuk, kedvük igazodni az előbb említett társadalom által kreált elvárásokhoz?

Lehetséges.

Íme néhány potenciális töréspont, amikre érdemes odafigyelni:

Akárhogy is, ha néhány hónap, vagy év, vagy (kinél mennyi) után elmúlik a lila köd, szinte mindig megváltozik a párok hozzáállása a másikhoz. A nő elkezdi kényszeríteni a férfit, hogy gyere haza időben, mert itthon vagyok egyedül nézem a gyerekem nincs kivel beszélnem. A férfi lehet, hogy nem is tud hazajönni, mert dolgoznia kell, és egy idő után már nem is akar haza jönni, mert megy a hiszti, hogy hol voltál, kivel beszéltél, mit csináltál? Miért mentél bárhova is? Miért nem vigyázol a gyerekedre? A te gyereked is.

A férfi nem engedi ki a nőt a helyzetből, hiszen ő van a gyermekkel és ő tudja mit kell csinálni. Ebből adódik egy olyan feszültség, amely 3 év múlva egy olyan szakadáshoz vezet, ahol a nő meg fogja csalni a férfit az óvodai csoporttárs apukájával. A férfi pedig megcsalja anyukát a munkahelyi titkárnővel, mert ő egyébként is felfekszik az asztalra. És ide tartozik még az is, és talán kevesen tudják, hogy a bíróság elismeri az otthon töltött időt, mert az otthon töltött idő is hozzá adott érték. Hiszen anélkül, hogy az anya meg nem teremtené a hátteret, anélkül nem tudna működni semmi, és nem lett volna lehetősége apukának arra, hogy kimenjen azon az ajtón, és a titkárnőt sem tudta volna megdönteni.

A következő töréspont lehet, ha már a gyermekek nagyobbak, és tágul ahhoz a tér, amikor otthon lehet eltölteni az időt. Mivel a gyermekek eddig kitöltöttek minden időt, mire eljutnak idáig, a pároknak már nem lesz miről beszélgetniük.

A harmadik eshetőség, amikor a gyermekek felnőnek. És itt mindenki eldöntheti, hogy helyesen vagy nem, de sokan megvárják, amíg a szülők elindítják a gyermekeik életét, és 60 évesen válnak el, mert a párok rádöbbennek, hogy egy kiüresedett, tartalmatlan élet amit élnek. Ebben az esetben ha a szülők később vállalják fel a válást, ezt a gyermek sosem tudja megbocsátani. Minél később döbben rá egy gyerek, hogy válás lesz, annál inkább fogja azt gondolni, hogy hazugságban élte le az életét.

Egy válás során a kommunikáció lenne a legfontosabb, amire az emberek 99 százaléka nem képes. Persze azon is érdemes elgondolkozni, hogy valóban létezik-e, vagy hiszek-e a monogámiában? Az örök monogámiában. Hiszen a házasság végleges intézmény lenne. Van olyan önkontroll, ami mindenen átsegít? Nem hiszem. És, ahogy a cikk elején is írtam, előbb-utóbb minden el tud romlani.

De lehet ezt jól is csinálni. Nagyon sok szakember van, akik hozzá tudnak segíteni, hogy normálisan el tudjanak válni a párok úgy, hogy a legkisebb sérülést okozzák, mondjuk a gyermekükben. Életvezetési tanácsadó, pszichológus, családterapeuta, aki fel tudja készíteni a párt arra, hogy válnak.

Az emberek nagy része nem képes arra, hogy elmenjen egy szakemberhez, miközben azért lobogtatják a zászlót, hogy ők a gyermekeikért válnak. Pedig ha ezt megtennék, azzal a gesztussal, hogy nem a másikra kiabálok, hogy mekkora barom, hanem adni esélyt a gyermeknek, hogy eldöntse, hogy milyen igazából az másik szülő, akkor a gyermek sokkal könnyebben el tudja fogadni a helyzetet.

Mivel pedig egy válás számtalan ok, vagy behatás miatt történhet, amit pedig lehetetlen felsorolni, hiszen minden eset más és más, talán érdemes néhány dologra odafigyelni, mert intő jel lehet, és még időben lehet változtatni.

 A cikk nem jöhetett volna létre, ha nincs beszélgető partnerem, dr. Farkas Zsuzsanna jogász.