csontsovány prevenció

Október vége van, emlékszem akkoriban sokat kérdeztem, mert eléggé lefogyott, hogy egy újabb sport roham, vagy csak szimplán koplal, és mint mindig a férje piszkálja, hogy nem elég csinos.  Egészen elmaradtak a beszélgetéseink, mintha kihúzta volna magát minden alkalommal. Aztán összefutottunk a ház előtt, épp amikor egy óriási szemeteszsákot próbált kidobni. Feltűnt, hogy nem bírta felemelni.

Hívtam kávézni, de nem jött. Már megint rohant.  Kicsivel később megszólalt a csengő.

Ott állt előttem ő, a legdacosabb és leggyönyörűbb kishúgom. Mintha ízlelgetné a helyzetet, ami belekényszeríti őt egy újabb őrületesen nehéz küzdelembe. 

Rák, mellrákom van. Milyen furán hangzik nem?

A jövő héten kezdődik a kemó.

 
Ilyenkor lehet elképzelni, feszengeni, sírni és félni. Lehet csak úgy bámulni, és nem mondani rá semmit. Aztán lehet két órán keresztül mesélni, hogy mivel fogja tölteni az elkövetkező két hónapot. Nekem pedig lehet a döbbenettől csak néhány szóra emlékezni. 

Lehet húsz perc álldogálás után bemenni, vagy eldönteni, hogy bemegyek, és végül elbúcsúzom. De az biztos, hogy semmilyen megoldás vagy szabály nincs arra, hogy hogyan kell bemenni és elbúcsúzni.

Persze mi lett volna ha? Ha nem kellett volna elbúcsúzni, feszengeni? Ha nem kellett volna elképzelni, sírni vagy félni úgy, ahogy megdöbbenni sem? És nem kellett volna elmenni sem arra a helyre, ahová megannyi reménnyel érkeztek a gyógyulni vágyók, de ki már senki sem jött? És nem láttam volna azokat a falakat sem, melyek csoda, hogy még egybe tudják tartani azt a sok rémséget, melyet őriznek? És a folyosót sem, ahol csak pislákolt a lámpa, nehogy a lakók meglássák magukat tiszta valójukban?

Nem kellett volna hibáztatni, sajnálni, mert itt hagyott engem, minket. És akkor nem kellett volna elmondani sem három kisgyereknek, hogy a mami nincs többé, pedig lehetne, csak félt orvoshoz menni.

http://rakliga.hu